indokina

Saigonban már másról sem szóltak a hírek, mint a rettenetes thai árvízről, a krokodilok elől menekülő emberekről, tumultuózus reptéri jelenetekről. Így ültem fel a repülőre, hogy visszatérjek Bangkokba, ahol véget ér az út. Mondanom sem kell, a hatalmas, high-tech Suvarnabhumi reptéren álmos nyugalom fogadott, minden menetrendszerűen zajlott, a sky train, a modern magasvasút fél óra alatt bevitt a városközpontba, ahol víznek nyoma sem volt. Érdekes volt ez egyszer a helyszínen látni a média szenzációhajhász torzításait, hiszen igaz ugyan, hogy nagyon súlyos árvíz sújtotta az ország sok részét és valóban sok tragédia történt. De Bangkok korántsem "került víz alá", és az a tény, hogy "ezrével menekülnek az emberek", egész mást jelent egy kisvárosban és egy tízmilliós metropolisban: itt nevezetesen azt, hogy tízmillió viszont ott maradt. A királyi palota sem "süllyedt el", a néhány centis vizet hamar kiszivattyúzták a parkból - és persze a tévék azt is elfelejtették hozzátenni, hogy a palota (is) a Chao Praya folyó árterébe épült, és hát az ártér azért ártér, mert oda önt ki az ár.

Minden nemzet büszke dicső történelmére, melynek többnyire szerves része a szomszéd népek lenézése, nincs ez másképp Indokínában sem. A thaiok lenézik a khmereket, a laosziak nem nézik jó szemmel a modern, tömegturizmusba fúló Thaiföldet, és mindenki, élen a vietnamiakkal, együtt utálja a kínai kisebbséget, akik általában dominálják a kereskedelmet, számarányukon messze túlmutatóan. De persze van ami egyesíti a civakodó népeket, a nagy közös ellenség, a japánok, akik a ’30-40-es években megszállták Kelet-Ázsiát és nem hagytak éppen jó emlékeket.

Thaiföld egyik legszentebb szimbóluma, a Smaragd Buddha is hányatott életről mesélhetne, ha leereszkedne közénk. Ma Bangkokban, a Wat Phra Kaew templomban őrzik egy 11 méter magas, aranyozott oltáron és megtestesíti mindazt, ami szent a thaioknak, a buddhizmust, a történelmet, a monarchiát. Megbecsülésére jellemző, hogy az évszaknak (száraz/esős) megfelelő arany köntöseit maga a király adja a szoborra minden évben. A mítosz szerint a szobor már több mint kétezer éves, megjárta Indiát, Ceylont, Burmát és Kambodzsát is. Tény viszont, hogy a nemzeti jelképet, melynek egyébként csak a színe smaragd, hiszen jádekőből készült, több mint 200 éven át Laoszban őrizték és csak a XVIII. század végén szerezték vissza a thai seregek és került mai helyére, a szentélybe.

Thaiföldön sok mindent szabad, de vannak tabuk: az egyik ilyen a Smaragd Buddha fotózása, ami szigorúan tilos. Én azért megpróbáltam, persze kidobtak.

Kárpótoljon minket ez a szép képeslap.